Amikor először belépett a Báthory falai közé, mindannyian felfigyeltünk rá.

Magas volt, férfias, katonai gyakorlójában egyszerre sármos és tiszteletet parancsoló.

Bár eleinte nem tudtuk pontosan, milyen célból jött hozzánk, közvetlenségével hamar barátokat szerzett.

Kedves mosolyával nap mint nap találkoztunk mi, kollégák és a gyerekek is.

Sokat voltunk vele, Józsi mindenkivel megtalálta a hangot. Mindenről volt véleménye, mindenkihez volt egy, de inkább több kedves szava...

A téli szünet előtti héten még beszélgettünk egy nagyot. Aztán elszólította a kötelesség, ment ügyelni, ahogy én is.

Nem gondoltam, hogy az új évben már nem találkozunk. Tegnap feltűnt a hiánya a tanáriban, de nem gondoltam semmi rosszra...

Aztán ma este ért utol a hír... Letaglózott mindannyiunkat, tudom.

Hosszantartó betegségét, fájdalmait türelmes méltósággal viselte. Csak egyre őszülő haja, soványsága mutatta, hogy nincs rendben.

De a tartása, a lelki és fizikai méltósága mindvégig megmaradt...

Azt mondta, úgy él, hogy neki már minden nap egy ajándék...

Kedves Józsi!

Még annyi mindenről akartam beszélgetni veled! És sokat tanultam tőled. Biztosan sokan vagyunk így...

De talán magunkban, valahol folytathatjuk a párbeszédet, hiszen belőled egy rész mindig bennünk marad.

Isten veled, barátom!

Ne kérdezd, hol kel fel a Nap,

Gondold, hogy ott, ahol te vagy,

És hogyha úgy érzed, hogy elborult az ég,

A szíved őrizze a fényt!

Ne kérdezd, hány napod van még,

Nyugodj meg, lesz még épp elég.

De addig is, míg egyszer minden véget ér,

Magadhoz hűséges legyél!